Gondolatok


"Ki fogja elhengeríteni a követ…?" – 2012 Húsvét

A Szentatya nagyböjti üzenete 2012

XVI. Benedek pápának a Betegek XX. Világnapja alkalmából megfogalmazott gondolatai

Székely János püspök a hazánkat ért támadások okairól

Dr. Márfi Gyula újévi üzenete 2012.

Böjte Csaba: Önellátás

Néhány gondolat 2011 húsvétján

Bódi Mária Magdolna élete és vértanúsága

Mert ennyire szeret minket…

A magyar püspöki kar választási körlevele

Dr. Márfi Gyula üzenete Szent Család vasárnapjára 2010

Karácsonyi üzenet…

Ádvent 2009.

Halottak napja 2009.


„Ki fogja elhengeríteni a követ…?”

Húsvét vasárnap reggelén a Jézus sírjához igyekvő asszonyok teszik fel a kérdést: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” Azért mentek a sírhoz, hogy megadják a végtisztességet a halott Jézusnak, mert pénteken késő délután csak behelyezték a sírba a holtestet, nem volt idejük rendesen bebalzsamozni, gyolcsba tekerni. (Ugyanis szombatot a zsidók nagyobb tiszteletben tartják most is, mint mi keresztények a vasárnapot. A zsidó törvények értelmében nem végezhetnek semmiféle munkát szombaton, és érinthetnek tisztátalan dolgot. A holttest annak számít. A szombat ünneplése pedig már pénteken naplemente után megkezdődik. Ezért Jézus rendes temetését a szombat elmúltára azaz vasárnap reggelre tették.) Tehát a sírhoz igyekvő asszonyok fő problémája ki fogja elhengeríteni a sírt záró követ. De mi is feltehetjük a kérdést ma is ki fogja elhengeríteni? De milyen követ is?

Azt a követ, amivel mi magunk zártuk be az Isten a sziklasírba, vagyis inkább zártuk ki őt az életünkből. Ez nem is egy kő igazából, hanem sok apró kődarab, amivel kirekesztettük az életünkből embertársainkat, az igazi szeretetet, magát az Istent. Ezek a kövek a mi bűneink, rossz döntéseink. Ezeket évek alatt hordjuk össze, építjük egy nagy fallá, ami elzár bennünket az igazi forrástól. Húsvét vasárnap Isten volt aki elhengerítette a követ a sírtól, és feltámasztotta Fiát, akit a bűneink megöltek. A falat is, amit felépítettünk Isten fogja elhengeríteni, lebontani. Nekünk csak az a dolgunk, hogy fogadjuk el az Ő Fiát, tanításával, szeretetével együtt. Ha elfogadjuk az örömhírt, hogy van feltámadás, van örökélet, és Isten szeret bennünket, akkor ledőlnek a falak, mert akkor az életünk is megváltozik, ha komolyan vesszük hitünket.

Minden ember maga dönt, hogy Istennel, vagy nélküle él. De kis gondolkodással is észre lehet venni, hogy kell lennie egy alkotónak, mert ez a világ túl szép, és túl rendezett ahhoz, hogy csak úgy magától, véletlenül alakuljon ki. És ha van alkotó, teremtő, akkor mi teremtettek vagyunk, és „szolgálnunk” kell őt az az keresni az ő akaratát, és aszerint élni az életünket. A keresztáldozattal Isten a szeretetét fejezte ki irányunkba, hiszen az ember a viselkedésével az igazságosság elve alapján jogos volt a büntetésre. A bűn ami megölte az Istennel való kapcsolatunkat, halált érdemelt. De Isten irgalma nagyobb volt az Ő igazságosságán, ezért helyettünk viselte a bűnök terhét, a halált. Ez a keresztáldozat. Húsvétkor pedig megmutatta feltámadásával, hogy van öröklét, nem csak az pár évtized kemény küzdelme, majd a 2 köbméter föld és a kukacok várnak ránk, hanem a lelkünk él tovább, és várja a feltámadást, amiben majd részünk lesz az idők végezetén. Ez keresztény hitünk lényege. Feladatunk pedig a „kő elhengerítése”, amit Isten hajt végre helyettünk, ha tudunk hinni benne.

Húsvét kegyelme töltsön el mindannyiunkat egész évben, ne csak az ünnepkor!

Bóka Tibor plébános

Előre


A Szentatya nagyböjti üzenete

2012. 02. 21. 11:22
„Figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást” (Zsid 10,24)

 

 

 

 

Kedves Testvérek!
A nagyböjt ismét alkalmat ad arra, hogy a keresztény élet középpontjáról elmélkedjünk: a felebaráti szeretetről. Ez ugyanis alkalmas időszak, hogy Isten igéje és a szentségek segítségével megújulva folytassuk hitbeli utunkat, személyesen és közösségileg egyaránt. Ezt az utat az imádság és a megosztás, a csönd és a böjt jellemzi, miközben várjuk, hogy átéljük a húsvéti örömet.
Ebben az évben a Zsidókhoz írt levélből vett rövid bibliai részlet fényében szeretnék felvetni néhány gondolatot: „Figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást” (Zsid 10,24). Ez a mondat egy olyan szentírási szakaszba illeszkedik, amelyben a szent szerző arra buzdít, hogy bízzunk Jézus Krisztusban, mint Főpapban, aki elnyerte számunkra a megbocsátást és utat nyitott nekünk Istenhez. Krisztus befogadásának gyümölcse egy olyan élet, amely a három isteni erény szerint fejlődik: azaz „igaz szívvel, hitből fakadó bizalommal” (22. vers) közeledünk az Úrhoz, kitartunk „rendíthetetlenül reménységünk megvallásában” (23. vers), és a testvérekkel együtt folytonosan a „szeretetre és jótettekre” törekszünk (24. vers). Azt is kijelenti, hogy ennek az evangéliumi életformának a megtartásához fontos a részvételünk közösségi liturgikus és ima-összejöveteleken, amelyek az eszkatologikus célra, az Istennel való teljes közösségre irányítják figyelmünket (25. vers). A 24. versnél állok meg, amely néhány szóban értékes és mindig aktuális tanítást ad a keresztény élet három aspektusával kapcsolatban, melyek: a másik emberre való odafigyelés, a kölcsönösség és a személyes életszentség.
1.    „Figyeljünk egymásra”: felelősség a testvér iránt
Az első szempont az egymásra „odafigyelésre” szóló felhívás: az itt használt görög szó a katanoein, amelynek jelentése jól megfigyelni, figyelmesnek lenni, tudatosan nézni, észrevenni valamit. Megtaláljuk az evangéliumban, amikor Jézus hívja a tanítványokat, hogy „nézzék” az ég madarait, amelyek nem fáradoznak, de a gondoskodó és előzékeny isteni gondviselés mégis odafigyel rájuk (vö. Lk 12,24); másutt pedig azt mondja, hogy mielőtt a testvér szemében észreveszik a szálkát, „vegyék észre” saját szemükben a gerendát (vö. Lk 6,41). Ezt a szót megtaláljuk a Zsidókhoz írt levél egy másik részében is, mint felhívást, hogy nézzük „hitvallásunk követét és főpapját, Jézust” (vö. Zsid 3,1). Az ige tehát a buzdítás elején arra hív minket, hogy másokra szegezzük tekintetünket, mindenekelőtt Jézusra, és hogy figyeljünk egymásra, ne legyünk részvétlenek, közömbösek a testvérek sorsa iránt. Gyakran ugyanis ez az ellentétes magatartás érvényesül: a közömbösség és érdektelenség. Ezek önzésből fakadnak, amely a „magánszféra” tiszteletben tartásának látszatát ölti magára. Ma is erővel visszhangzik az Úr szava, amely mindannyiunkat arra hív, hogy gondját viseljük a másik embernek. Isten ma is azt kéri tőlünk, hogy testvéreink „őrzői” legyünk (vö. Ter 4,9), olyan kapcsolatokat teremtsünk, amelyekre jellemző a kölcsönös gondoskodás és a figyelmesség a másik javára, az ő teljes javára. A felebarát iránti szeretet nagy parancsolata megkívánja és sürgeti azt, hogy a saját felelősségünk tudatában legyünk azok iránt, akik hozzánk hasonló teremtmények és Isten gyermekei. Annak a ténynek, hogy minden ember testvérünk, akik sok esetben a hitben is testvéreink, arra kell elvezetnie minket, hogy a felebarátainkban valódi hasonmásunkat (alter ego) lássuk, akit Isten végtelenül szeret. Ha ezzel a testvéri tekintettel nézünk másokra, akkor a szolidaritás és az igazságosság, valamint az irgalmasság és az együttérzés természetes módon fakadnak majd szívünkből. Isten szolgája VI. Pál pápa kijelentette, hogy a világ ma főleg testvériséghiányban szenved: „A világ beteg. Baja nem annyira az, hogy kiapadtak a segélyforrások, vagy hogy ezeket egy kisebbség fölözi le, hanem az, hogy hiányzik a testvéri kötelék az emberek és népek között.” (Populorum progressio kezdetű enciklika [1967. március 26.], 66)
A másik iránti figyelem azt jelenti, hogy a jót kívánjuk számára minden szempontból: fizikai, erkölcsi és lelki szempontból. Amellett, hogy a kortárs kultúra látszólag elvesztette a jó és a rossz iránti érzéket, határozottan ki kell jelentenünk, hogy a jó létezik és győzedelmeskedik, mert Isten „jó és jót osztogat” (vö. Zsolt 119, 68). A jó az, ami felkelti, védi és előmozdítja az életet, a testvériséget és a közösséget. A felebarát iránti felelősség azt jelenti, hogy azt akarjuk és azt tesszük, ami neki jó, arra vágyunk, hogy ő is megnyíljon a jó logikájára. A testvér iránti törődés azt jelenti, hogy felnyitjuk a szemünket arra, amire szüksége van. A Szentírás óv minket attól a veszélytől, hogy szívünk megkeményedjen egyfajta „lelki érzéketlenségtől”, amely vakká tesz minket a másik szenvedése iránt. Lukács evangélista Jézusnak két olyan példabeszédét írja le, amelyek egy-egy példával bemutatják ezt az állapotot, ami kialakulhat az ember szívében. Az irgalmas szamaritánusról szóló történetben a pap és a levita közömbösen „továbbmennek” az úton fekvő ember mellett, akit rablók fosztottak ki és vertek össze (vö. Lk 10, 30-32). A dúsgazdag ember történetében a gazdagságban eltelt ember nem veszi észre a szegény Lázár helyzetét, aki éhen hal az ajtaja előtt (vö. Lk 16,19). Mindkét esetben az „odafigyelésnek”, a szerető és együttérző tekintetnek az ellenkezőjét látjuk. Mi akadályozza ezt az emberséges és szerető tekintetet a testvér iránt? Gyakran az anyagi gazdagság és túltelítettség, de az is, hogy saját érdekeinket és aggodalmainkat minden elé helyezzük. Sosem szabad képtelenné válnunk az irgalmas szeretetre a szenvedő iránt, sosem szabad, hogy szívünk annyira tele legyen saját dolgainkkal és problémáinkkal, hogy süketté váljon a szegény ember kiáltása előtt. Viszont éppen az alázatos szívből és a szenvedés személyes megtapasztalásából fakadhat egy belső megnyílás az együttérzésre és az empátiára: „Az igaz megérti a kisemberek ügyét, a gonosz azonban nem ismer megértést” (Péld 29,7). Így válik érthetővé azok boldogsága, „akik sírnak” (Mt 5,4), azaz mindazoké, akik ki tudnak lépni önmagukból, és megindítja őket mások fájdalma. A találkozás a másik emberrel és szívünk megnyitása az ő szükségleteire, alkalmat ad az üdvösség és a boldogság megtapasztalására.
A testvérre való „odafigyelés” magában foglalja a lelki javáról való gondoskodást is. És itt szeretnék emlékeztetni a keresztény élet egy olyan aspektusára, amely úgy tűnik, feledésbe merült: a testvéri figyelmeztetés (correctio fraterna) az örök üdvösség távlatában. Napjainkban az emberek általában eléggé fogékonyak azokra a gondolatokra, amelyek a másik ember testi és anyagi jólétével való törődésről és a karitatív szeretetről szólnak, de szinte egyáltalán nem esik szó a testvérek iránti lelki felelősségről. Nem így az első századok egyházában és a hitben valóban érett közösségekben, ahol nemcsak a testvér testi egészségét viselik szívükön, hanem a lelki egészségét is az örök élet távlatában. A Szentírásban olvassuk: „… a bölcset fedd meg, az majd szeret érte! Adj tanácsot a bölcsnek, és még bölcsebb lesz, tanítsd az igazat, s gyarapítja a tudását” (Péld 9,8-9). Maga Krisztus parancsolja, hogy figyelmeztessük a testvért, ha az bűnt követ el (vö. Mt 18,15). A testvéri figyelmeztetésre használt ige – elenchein – ugyanaz a szó, amely a megintés prófétai, keresztényekre jellemző küldetését jelöli egy olyan nemzedékkel szemben, amely szemet huny a rossz felett (vö. Ef 5,11). Az Egyház hagyománya az irgalmasság lelki cselekedetei között tartja számon a „bűnösök megintését”. Fontos, hogy újra felfedezzük a keresztény felebaráti szeretetnek ezt a dimenzióját. Nem szabad hallgatni a rossz láttán. Azoknak a keresztényeknek a magatartására gondolok itt, akik az emberekre való tekintettel vagy egyszerűen kényelemből inkább alkalmazkodnak az általánosan uralkodó mentalitáshoz, minthogy figyelmeztetnék testvéreiket azokra a gondolkodás- és cselekvésmódokra, amelyek ellenkeznek az igazsággal és nem követik a jó útját. A keresztény számonkérést azonban sosem az elítélés vagy a vádaskodás lelkülete mozgatja; mindig szeretetből és irgalomból történik és a testvérek javával való igazi törődésből fakad. Pál apostol kijelenti: „Testvérek, ha valakit botláson értek, ti, akik lelkiek vagytok, intsétek meg a szelídség szellemében. De ügyelj, hogy magad kísértésbe ne essél!” (Gal 6,1). Individualizmussal átitatott világunkban újra fel kell fedeznünk a testvéri figyelmeztetés fontosságát, azért, hogy együtt haladjunk előre az életszentség felé. Az igaz is hétszer elesik (vö. Péld 24,16), írja a Szentírás, mindannyian gyengék vagyunk és vannak hiányosságaink (vö. 1 Jn 1,8). Nagy szolgálat tehát egyrészt másoknak segíteni, másrészt engedni, hogy nekünk segítsenek eljutni igaz önismeretre, hogy jobbá tegyük saját életünket és helyesebben járjunk az Úr útján. Mindig szükség van olyan tekintetre, amely szeret és kijavít, ismer és elismer, megkülönböztet és megbocsát (vö. Lk 22,61), ahogy ezt Isten tette és teszi mindannyiunkkal.
2. „Egymásra”: a kölcsönösség ajándéka
A többiek „megóvása” ellentétes azzal a mentalitással, amely az életet pusztán földi dimenziójára korlátozza, nem a végső célja távlatában tekint rá, és az egyéni szabadság nevében bármilyen erkölcsi döntést elfogad. Egy olyan társadalom, mint a mostani, érzéketlenné válhat a testi szenvedésekre és az élet lelki és erkölcsi igényeire is. A keresztény közösségben azonban nem szabad így lennie! Pál apostol felszólít, hogy azt keressük, ami „a békességre és kölcsönös épülésünkre szolgál” (Róm 14,19), „törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére” (uo. 15,2), és ne saját hasznunkat keressük, „hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek” (1 Kor 10,33). Ez az alázat és szeretet lelkületéből fakadó kölcsönös figyelmeztetés és buzdítás a keresztény közösség életének része kell, hogy legyen.
Az Úr tanítványai, akik az Eucharisztia által egyesülnek Krisztussal, közösségben élnek, amely egymáshoz köti őket, mint egyetlen Test tagjait. Ez azt jelenti, hogy a másik hozzám tartozik; életének és üdvösségének köze van az én életemhez és üdvösségemhez. Ezzel a közösségnek egy nagyon mély alkotóelemét érintjük: létünk összekapcsolódik mások létével akár a jóban, akár a rosszban; a bűnnek és a jótetteknek egyaránt van társadalmi vonatkozásuk is. Az Egyházban, Krisztus titokzatos Testében alakot ölt ez a kölcsönösség: a közösség szüntelenül bűnbánatot tart és gyermekei bűneinek megbocsátását kéri, ugyanakkor folytonosan örül és ujjong is az erények és a szeretet megnyilvánulásaiért, amelyek áthatják. „A testben … a tagok törődjenek egymással” (1 Kor 12,25), hangsúlyozza Szent Pál, hiszen egyetlen testet alkotunk. A testvérek iránti szeretet, melynek egyik kifejeződése az alamizsna – tipikus nagyböjti cselekedet az imádság és a böjt mellett – ebben a közös összetartozásban gyökerezik. A legszegényebbekkel való konkrét törődés által is kifejezheti minden keresztény, hogy részese az egyetlen Testnek, az Egyháznak. Az egymás iránti kölcsönös figyelem azt is jelenti, hogy felismerjük azt a jót, amit az Úr véghezvisz másokban és megköszönjük velük együtt a kegyelem csodáit, amelyeket a jó és mindenható Isten folytonosan művel gyermekeiben. Amikor egy keresztény észreveszi a Szentlélek működését a másikban, nem tehet mást, mint örül és dicsőíti a mennyei Atyát (vö. Mt 5,16).     3. „Hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást”: együtt haladni az életszentség útján
A Zsidókhoz írt levélnek ez a kifejezése (10,24) egyrészt arra ösztönöz, hogy gondolkozzunk el az életszentségre szóló egyetemes meghíváson és a lelki életben való folyamatos előrehaladáson, másrészt hogy a nagyobb karizmákra vágyjunk, és egyre nagyobb, gyümölcsözőbb szeretetre törekedjünk (vö. 1 Kor 12,31-13,13). A kölcsönös egymásra figyelés célja, hogy egyre nagyobb, tettekben megnyilvánuló szeretetre ösztönözzük egymást, úgy „mint a hajnal pirkadása, mely egyre világosabb, míg fényes nap nem lesz” (Péld 4,18), várva azt a napot, amelyben sosem jön el az alkonyat, mert Istenben élünk. Életünk ajándékba kapott értékes idejének célja, hogy Isten szeretetében felfedezzük és véghezvigyük a jótetteket. Így maga az Egyház is növekszik, fejlődik egészen addig, míg eljut majd Krisztus teljessége életkorának mértékére (vö. Ef 4,13). A növekedésnek e dinamikus távlatában helyezkedik el buzdításunk: ösztönözzük egymást kölcsönösen, hogy jótetteket vigyünk végbe és eljussunk a szeretet teljességére.
Sajnos mindig jelen van a kísértés, hogy lanyhák legyünk, hogy elfojtsuk a Lelket, hogy vonakodjunk „kamatoztatni a talentumainkat”, amelyeket saját magunk és mások javára kaptunk (vö. Mt 25,25). Mindannyian kaptunk lelki vagy anyagi kincseket, amelyek hasznosak az isteni terv beteljesítése, az Egyház java és egyéni üdvösségünk szempontjából (vö. Lk 12,21; 1 Tim 6,18). A lelki mesterek emlékeztetnek arra, hogy aki a lelki életben nem halad előre, az visszaesik. Kedves testvérek, fogadjuk el a mindig aktuális felhívást, hogy törekedjünk «a keresztény élet magas fokának elérésére» (II. János Pál, Novo millennio ineunte apostoli levél [2001. január 6.], 31.). Amikor az Egyház bölcsességében elismeri és kihirdeti egyes példamutató keresztények boldog vagy szent mivoltát, akkor azzal az is a célja, hogy vágyat ébresszen az ő erényeik követésére. Szent Pál buzdít: „a tiszteletadásban előzzétek meg egymást” (Róm 12,10).

Egy olyan világban, amelynek szüksége van arra, hogy a keresztények megújulva tegyenek tanúságot a szeretetről és az Úrhoz való hűségükről, mindenki érezze annak sürgető szükségét, hogy megelőzzük egymást a szeretetben, a szolgálatban és a jótettekben (vö. Zsid 6,10). Ez a felhívás különösen hangsúlyos a húsvétra való készülés szent időszakában. Miközben szent és gyümölcsöző nagyböjtöt kívánok, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására bízlak benneteket és mindenkire szívből adom apostoli áldásomat.
Vatikán, 2011. november 3.
XVI. Benedek pápa

 

 

 

 

 

Előre


„Állj fel és menj! A hited meggyógyított.” (Lk 17,19)

2012 február 12.

A Szentatya a lourdes-i Szűzanya napján, február 11-én hagyományosan üzenetet intéz a betegekhez. XVI. Benedek pápának a Betegek XX. Világnapja alkalmából megfogalmazott gondolatait az alábbiakban közöljük.

Kedves Testvérek!

A betegek világnapja alkalmából, amelyet február 11-én, a lourdes-i Szűz Mária emléknapján tartunk, szeretnék újból lelki közelségemről biztosítani minden beteget, akik valamilyen intézményben vagy családjuk körében vannak, és szeretném kifejezni mindannyiuknak az egész egyház irántuk való szeretetét és gondoskodását. Minden emberi élet, különösen a gyenge és a beteg élet nagylelkű és szeretetteljes elfogadása, a keresztény ember evangéliumi tanúságtételének fontos része, Krisztus példájára, aki lehajolt a testileg és lelkileg szenvedő emberhez, hogy meggyógyítsa.

1. Legközelebb jövőre, 2013. február 11-én Németországban üljük meg ünnepélyesen a betegek világnapját, amelynek témája az irgalmas szamaritánus jelképes, evangéliumi alakja lesz (vö. Lk 10,29-37). Erre készülve idén a „gyógyulás szentségeire” szeretném helyezni a hangsúlyt, azaz a bűnbánat és a kiengesztelődés szentségére valamint a betegek kenetére, amelyeknek természetes kiteljesedése a szentáldozásban valósul meg.

Jézus találkozása a tíz leprással, amelyet Lukács evangéliuma beszél el (vö. Lk 17, 11-19), és különösen az Úr egyikükhöz szóló szavai: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított” (v. 19), segítenek tudatára ébredni, milyen fontos a hit azoknak, akikre valamilyen szenvedés vagy betegség nehezedik, és az Úrhoz közelednek. A vele való találkozásban valóságosan megtapasztalhatják, hogy aki hisz, az soha nincs egyedül! Isten ugyanis, az ő Fiában nem hagy magunkra bánatunkban és szenvedésünkben, hanem mellettünk van, segít hordozni azokat, és szeretne lelkünk legmélyén gyógyítani bennünket (vö. Mk 2,1-12).

Annak a leprásnak a hite, aki mikor észrevette, hogy meggyógyult, csodálkozva és örömmel telve, egyedüliként, a többiektől eltérően rögtön visszamegy Jézushoz, hogy kifejezze háláját; megsejteti, hogy a visszanyert egészség valami sokkal értékesebbnek a jele, mint az egyszerű, testi gyógyulás. Az üdvösség jele, amelyet Isten Krisztuson keresztül ajándékoz nekünk, s ez Jézus szavaiban fejeződik ki: hited meggyógyított téged.1 Aki saját szenvedésében és betegségében Isten segítségét kéri, az biztos abban, hogy az Ő szeretete nem hagyja el soha, és hogy az egyház szeretete, amely Isten üdvözítő művének folytatása az időben, sosem hagy alább. A testi gyógyulás – amely az üdvösség mélyebb valóságának a kifejeződése – megmutatja, hogy az ember, testi-lelki egységében, milyen fontos az Úr számára. Minden szentség Isten közelségét fejezi ki és valósítja meg, aki teljesen ingyenesen „anyagi valóságokon keresztül érint meg minket…, amelyeket Ő saját szolgálatába állít, és eszközzé tesz ahhoz, hogy találkozzunk vele” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2010. április 1.). „A teremtés és a megváltás közötti egység láthatóvá válik. A szentségek hitünk testi vonatkozásának kifejeződései, mely átfogja az egész embert, testet és lelket” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2011. április 21.).

Az Egyház fő feladata nyilvánvalóan Isten országának hirdetése, «de ennek a hirdetésnek egy gyógyítási folyamatnak kell lennie: „…meggyógyítani a megtört szívűeket” (Iz 61,1)» (uo.), Jézus megbízása alapján, amelyet tanítványainak adott (vö. Lk 9,1-2; Mt 10,1.5-14; Mk 6,7-13). A testi egészség és a lelki sebekből való megújulás egymástól való elválaszthatatlansága segít, hogy jobban megértsük a «gyógyulás szentségeit».

2. A bűnbánat szentsége gyakran állt az egyház pásztorai figyelmének középpontjában éppen azért, mert nagyon fontos szerepe van a keresztény élet útján: „A bűnbánat szentségének minden ereje abban áll, hogy visszaállít minket Isten kegyelmébe, és bensőséges barátságban összekapcsol vele” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1468). Jézus meghirdette a megbocsátást és a kiengesztelődést, amelyet az Egyház folytat és az egész emberiséget szüntelenül meghívja a megtérésre és, hogy higgyen az evangéliumban. Magáévá teszi Pál apostol felhívását: „Tehát Krisztus követségében járunk, maga az Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20). Jézus az életével hirdeti és jelenvalóvá teszi az Atya irgalmát. Ő nem azért jött, hogy elítéljen, hanem hogy megbocsásson és üdvözítsen, hogy reményt adjon a szenvedés és a bűn legnagyobb sötétségében is, és hogy örök életet ajándékozzon. Így a bűnbánat szentségében, a „gyónás orvosságában”, a bűn megtapasztalása nem fajul elkeseredettséggé, hanem találkozik a Szeretettel, amely megbocsát és átalakít (vö. II. János Pál pápa: Reconciliatio et Poenitentia szinódus utáni apostoli buzdítás, 31).

„A végtelenül irgalmas Isten” (Ef 2,4), mint az evangéliumi példabeszédben szereplő atya (vö. Lk 15,11-32), egyik gyermeke előtt sem zárja be szívét, hanem várja, keresi őket, utánuk megy értük oda, ahol a közösség elutasítása elszigeteltségbe és megosztottságba börtönzi őket, asztala köré hívja valamennyiüket a megbocsájtás és a kiengesztelődés örömünnepében. A szenvedés ideje, amikor kísértésünk lehetne, hogy elbátortalanodjunk és elkeseredjünk, kegyelmi idővé alakulhat, és ahogy a példabeszédben a tékozló fiú tette, magunkba szállhatunk, hogy átgondoljuk életünket, elismerjük hibáinkat és bukásainkat; vágyat érezhetünk az Atya ölelése iránt és visszatérhetünk az úton az ő Háza felé. Ő nagy szeretetében mindig és minden körülmények között virraszt életünk fölött és vár minket, hogy minden hozzá visszatérő gyermekének felkínálja a teljes kiengesztelődés és az öröm ajándékát.

3. Az evangéliumokat olvasva világosan látszik, hogy Jézus mindig különleges figyelmet fordított a betegekre. Nemcsak elküldte tanítványait, hogy gyógyítsák sebeiket (vö. Mt 10,8; Lk 9,2; 10,9), hanem alapított számukra egy külön szentséget is: a betegek kenetét. Jakab levele tanúsítja, hogy ez a szentségi cselekmény már az első keresztény közösségben jelen volt (vö. Jak 5,14-16): a betegek kenetével, melyet a papok imádsága kísér, az egész egyház a szenvedő és megdicsőült Úrra bízza a betegeket, hogy enyhítse fájdalmukat és üdvözítse őket, sőt buzdítja őket, hogy lelkileg egyesüljenek Krisztus szenvedésével és halálával, hogy ezáltal Isten népének javát szolgálják.

Ez a szentség arra indít, hogy az Olajfák hegyének kettős misztériumát szemléljük, ahol Jézus drámai módon szembesült az Atya által mutatott úttal, a szenvedésnek, a tökéletes szeretetnek az útjával, és elfogadta azt. A próbatételnek abban az órájában Ő közvetítő, „magában hordozza, magára veszi a világ fájdalmát és szenvedését, Istenhez szóló kiáltássá formálva azt, Isten szeme elé és az Ő kezébe helyezi, azaz valóságosan a Megváltás művébe” (Lectio divina, Találkozó a római klérussal, 2010. február 18.). De „az Olajfák hegye az a hely is, ahonnan Ő felment az Atyához, tehát a Megváltás helye. Az Olajfák hegyének kettős misztériuma mindig „aktív” az egyház szentségi olajában…, Isten szeretetének jelében, amely megérint minket” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2010. április 1.). A betegek kenetében az olaj szentségi anyagát kapjuk meg, úgymond „Isten orvosságát…, amely most biztossá tesz minket az ő jóságában, megerősít és megvigasztal, ugyanakkor a betegségen túl a végleges gyógyulás, a feltámadás felé irányítja figyelmünket (vö. Jak 5,14)” (uo.).

Ez a szentség ma nagyobb figyelmet érdemel, mind a teológia terén, mind pedig a betegek felé irányuló lelkipásztori tevékenységben. Figyelembe véve a liturgikus imádság szövegeit, amelyeket a betegséghez kötődő különböző élethelyzetekben és nem csak a földi élet végén alkalmazunk (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1514.), a betegek kenetét nem tarthatjuk „kisebb szentségnek”, mint a többit. A lelkipásztori törődés és figyelem a betegek iránt, míg egyrészről Isten gyöngédségének jele a szenvedő ember iránt, másrészről lelki hasznot hoz a papok és az egész keresztény közösség számára is, annak tudatában, hogy amit a legkisebbnek teszünk, azt magának Jézusnak tesszük (vö. Mt 25,40).

4. A „gyógyulás szentségeivel” kapcsolatban Szent Ágoston megállapítja: „Isten meggyógyítja minden betegségedet. Ne félj tehát: minden betegségedből meggyógyít… Neked csak hagynod kell, hogy Ő gyógyíthasson téged és nem szabad visszautasítanod kezét” (Zsoltárok magyarázata, 102. zsoltár, 5: PL 36, 1319-1320). Isten kegyelmének értékes eszközei ezek, amelyek segítik a beteget, hogy egyre inkább azonosuljon Krisztus halálának és feltámadásának misztériumával. E két szentséggel együtt szeretném hangsúlyozni az Eucharisztia fontosságát. Ha betegség idején magunkhoz vesszük, egyedülálló módon segít, hogy végbemenjen bennünk ez az átalakulás. Aki Jézus testéből és véréből táplálkozik, azt egyesíti azzal a felajánlással, amelyben önmagát adta oda az Atyának mindannyiunk üdvösségéért. Az egyház egész közössége, különösképpen a plébániaközösségek figyeljenek arra, hogy biztosítsák a rendszeres szentáldozás lehetőségét azoknak, akik egészségi állapotuk vagy életkoruk miatt nem juthatnak el a liturgiákra. Ily módon ezek a testvérek megkapják a lehetőséget, hogy megerősítsék kapcsolatukat a megfeszített és feltámadt Krisztussal azáltal, hogy iránta való szeretetből felajánlott életükkel részt vesznek az egyház küldetésében. Ebből a szempontból fontos, hogy a papok, amikor a kórházakban, gondozó intézetekben vagy a betegek otthonaiban végzik érzékeny lelkületet igénylő tevékenységüket, a „betegek szolgálóinak” érezzék magukat, akik „jelei és eszközei Krisztus együttérző szeretetének, amelynek minden szenvedő emberhez el kell jutnia” (vö. Pápai üzenet a betegek XVIII. világnapjára, 2009. november 22.)

A Krisztus húsvéti misztériumához való hasonulás – amely a lelki áldozáson keresztül is megvalósul – egészen rendkívüli jelentőséget nyer, amikor az Eucharisztiát szent útravalóként szolgáltatják ki és veszik magukhoz. Az életnek abban a pillanatában még erősebben visszhangzanak az Úr szavai: „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,54). Az Eucharisztia ugyanis, különösen szent útravalóként – Antióchiai Szent Ignác meghatározása szerint – „a halhatatlanság gyógyszere, a halál ellenszere” (Efezusiaknak írt levél, 20: PG 5, 661). Az átmenet szentsége a halálból az életbe, ebből a világból az Atyához, aki mindannyiunkat vár a mennyei Jeruzsálemben.

5. A betegek XX. világnapjára szóló üzenet témája, „Állj fel és menj! A hited meggyógyított”, előretekint a Hit évére is, amely 2011. október 11-én vette kezdetét, megfelelő és értékes alkalomként arra, hogy újra felfedezzük a hit erejét és szépségét, elmélyítsük tartalmát és tanúságot tegyünk róla mindennapi életünkben (vö. Porta fidei apostoli levél, 2011. október 11.). Bátorítani szeretném a betegeket és szenvedőket, hogy mindig biztos támaszt találjanak a hitben, amelyet Isten igéjének hallgatása, a személyes imádság és a szentségek táplálnak. A lelkipásztorokat pedig arra hívom, hogy legyenek egyre készségesebbek a szentségek betegeknek való kiszolgáltatására. A rájuk bízott nyáj vezetőiként, a Jó Pásztor példájára, a papok legyenek örömmel teltek, szolgálatkészek a gyengék, az egyszerűek, a bűnösök iránt, és a remény megnyugtató szavaival Isten végtelen irgalmát tanúsítsák számukra (vö. Szt. Ágoston, 95. levél, 1 PL 33, 351-352.).

Ismét kifejezem személyes köszönetemet és az egyház köszönetét az egészségügyben dolgozóknak és azoknak a családoknak, akik rokonaikban az Úr Jézus szenvedő arcát látják, hiszen szakmai hozzáértésben vagy csöndes szolgálatban, gyakran Krisztus nevét nem is említve, konkrétan Őróla tanúskodnak ( vö. Homília, Olajszentelési szentmise, 2011. április 21.).

Máriára, az Irgalom Anyjára és Betegek Gyógyítójára emeljük bizalommal tekintetünket és őt szólítjuk imádságunkkal. Az ő anyai együttérző szenvedése, amelyet a kereszten haldokló Fia mellett élt át, kísérje és tartsa meg a hitet minden beteg és szenvedő emberben a testi és lelki sebekből való gyógyulás útján.

Mindenkit biztosítok arról, hogy megemlékezem róluk imáimban, és mindenkire rendkívüli apostoli áldásomat adom.

XVI. Benedek pápa

forrás: Magyar Katolikus Egyház

Előre


Székely János püspök a hazánkat érő támadások okairól

2012. 01. 12.

Krisztus mondta: ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt nálatok (Jn 15,18). Különleges aktualitást kapnak ezek a szavak ma, amikor sokan szerte a világban össztűz alá vették hazánkat – fogalmaz írásában Székely János esztergom–budapesti segédpüspök.

 

 

 

 

 

 

Mi ennek a gyűlöletnek az oka? A valódi ok az, hogy hazánk olyan alapvető emberi értékek mellé állt oda, melyeket ma sokan lerombolni szeretnének. A magyar parlament olyan alkotmányt adott az országnak, amely Isten nevével kezdődik (Preambulum), amely azt állítja, hogy a magzat életét védelem illeti meg a fogantatástól kezdve (Szabadság és felelősség II), hogy Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között létrejött életszövetséget (Alapvetés L). Az alkotmány azt is kijelenti, hogy a család a nemzet fennmaradásának alapja, és hogy az adó mértékét a gyermeknevelés kiadásainak figyelembevételével kell megállapítani (Szabadság és felelősség XXX). Nyilván sokan vannak a világon, akiknek nem tetszik ezeknek az emberi alapértékeknek ez a határozott megfogalmazása.

Mi több, a magyar kormány átmeneti külön adót vetett ki a bankokra. Ez pedig természetesen aggodalommal tölti el a pénzvilág urait, nehogy a példa ragadós legyen.

A hazánkat érő támadások oka alapvetően ez. Természetesen ezeket az okokat nem nevezik néven, helyette más, kisebb jelentőségű vádpontokat említenek. Az egyik ilyen vádpont az egyházakról szóló törvény. Ennek a törvénynek az a célja, hogy az úgynevezett business egyházaktól megvonja az egyházi státuszt. Magyarországon ugyanis, szemben nagyon sok európai állammal, az egyházi oktatási, egészségügyi és szociális intézmények azonos állami finanszírozásban részesülnek, mint a hasonló állami intézmények, hiszen ugyanolyan adófizető polgárok számára nyújtják a nevelés, vagy a gyógyítás szolgálatát. Hazánkban ezért számos olyan ál-egyház jött létre, amelyeknek a legfőbb célja az állami támogatás megszerzése volt. Az új egyházi törvény ezen a helyzeten változtat. Pontosabban körülírja a feltételeket, amelyek alapján egy közösség elnyerheti az egyházi státuszt (legalább ezer tag; legalább 20 éves jelenlét az országban stb.). Azok a közösségek, amelyek nem kapják meg az egyházi státuszt, nyugodtan folytathatják a működésüket, csak az intézményeik állami finanszírozását nem fogják megkapni.

Természetesen a magyar parlament és a kormány követett el hibákat is a munkája során. Ilyenek voltak a médiatörvény egyes – később meg is változtatott – pontjai, vagy a jegybanktörvény esetében néhány, talán szükségtelen módosítás, amely támadásokra adott alkalmat. Ugyanígy helyesebb lett volna a bankokkal való megállapodást a végtörlesztés rendelkezéseinek kibocsátása előtt megkötni.

A hazánkat érő támadás oka azonban nem ez, hanem azok az alapértékek, amelyeket Magyarország jelenleg képvisel. A jelen parlamentnek felelősen élnie kellett azzal a kétharmados többséggel, amellyel a választók a cselekvésre felhatalmazták. Ezt a nagy felelősséget és lehetőséget alázattal, körültekintéssel kell hordoznia, tettekre váltania. A külső támadásokat pedig higgadtan, adott esetben kellő ügyességgel kell megpróbálnia kivédeni. Hazánk jegybankjának valuta tartaléka a jelen államadósságunk csaknem felét teszi ki, amelyet szükség esetén a jegybank fel is fog használni az adósságszolgálat finanszírozására. Ez azt is jelenti, hogy az ország valamennyi ideig ki tud tartani ebben az erős ellenszélben is.

Gyakran megtörténik a történelemben, hogy ha feltűnik a világosság, akkor megjelenik vele szemben a sötétség hatalma is. Kívánom mindannyiunknak, hogy legyünk a Világosság fiai, egy igazabb, emberibb világ építői.

Székely János esztergom–budapesti segédpüspök

Magyar Kurír

Előre

 

 

 

 


Dr. Márfi Gyula újévi üzenete 2012.

Főtisztelendő Paptestvéreim! Szeretett Hívő Testvéreim!

Tegnapelőtt zártuk le a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által meg­hirdetett családok évét. Nem feledkezve meg a családok jelentőségéről és a családokkal való foglalkozás állandó aktualitásáról, figyelmünket fordítsuk most az előttünk álló hit évére és ezzel kapcsolatban a hit­terjesztés, az új evangelizáció feladatára.

A 2012. október 7. és 28. közt a Vatikánban megrendezésre kerülő rendes XIII. Püspöki Szinódus témája ez lesz: Az új evangelizáció a keresztény hit átadására.

Amikor az új evangelizációról beszélünk, természetesen nem valamiféle új, soha nem hallott evangéliumra gondolunk, hiszen. “Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8 ), és Jézus evangéliuma is örök és változatlan (vö. Jel 14,6 ). Az új evangelizáció azt jelenti, hogy új erővel, megújult figyelemmel vesszük kezünkbe Jézus tanítását, igyekszünk azt a jelenlegi életkörülmények között megvalósítani és a rendelkezésünkre álló eszközöket felhasználva minél több felebarátunkhoz eljuttatni.

Mi idősebbek még emlékszünk arra a 40 évre, amikor mindenütt azt hal­lottuk, hogy nincs Isten, a vallás gyakorlása azonos az elmaradottsággal. A mai világ viszont nem Isten létét tagadja, hanem a kinyilatkoztatás Iste­nét, a tízparancsolat Istenét, ha úgy tetszik: Jézus Krisztus Istenét. Nekünk most ezért elsősorban az a feladatunk, hogy okos beszéddel és erkölcsös élettel tanúsítsuk a keresztény erkölcs életrevalóságát. “Zúgolódás és huzavona nélkül tegyetek meg mindent, hogy kifogástalanok és tiszták legyetek, Istennek ártatlan gyermekei a gonosz és romlott nemzedékben, amelyben úgy kell ragyognotok, mint csillagoknak a rnindenségben” ( Fil 2, 14-15). Szent Pálnak ezek a sorai ma különösen is vonatkoznak mind­annyiunkra, akik miatt Isten még ma sem pusztítja el a világot, mint ahogy egykor elpusztította Szodomát és Gomorrát.

Mai világunk – különösen a mai Európa – a görög-római birodalom hanyatló fázisára emlékeztet: arra a korra, amikor a színházak már nem lelki tisztulást (katarzist) nyújtottak, hanem az emberek alantas ösztöneit igyekeztek kielégí­teni; a sportarénákban már nem sportszerű küzdelmek, nemes versengések zajlottak, hanem gladiátorok vívtak életre – halálra; a családi otthonok is rég elvesztették szentély – jellegüket, mert az asszonyok már nem gyermekeikkel dicsekedtek, hanem szeretőikkel.

Ezt a vesztébe rohanó Európát az evangélium hirdetése mentette meg a tel­jes pusztulástól, és megőrizve a görög – római kultúra értékeit, a széteső bi­rodalom romjain felépített egy csodálatos keresztény kultúrát, amely átsugár­zott Észak- és Dél-Amerikára, Afrika, Ázsia, Ausztrália és Óceánia egy részé­re is: remekművek sokaságát teremtve az építészet, a zene és a képzőművészetek területén is.

Európa ma újra vesztébe rohan. Levetve magáról Krisztus szelíd igáját, abban a veszélyben van, hogy olyan szakadékba zuhan, amelyből többé nem talál kivezető utat. Ha mi, hívő keresztények is megalkuszunk a fele­lőtlen párkapcsolatokkal, a gyakori válásokkal, a magzatok elpusztításával, a joghézagokat kihasználó tolvajlásokkal, a mértéktelenséggel és a szeretet­lenség különböző formáival, akkor Európának el kell pusztulnia.

De a Szentatya éppen azért hirdette meg a hit évét és Boldog II. János Pál pápával összhangban azért beszél az új evangelizációról, hogy ez ne követ­kezzék be; hogy a “halál kultúráját” felváltsa az “élet kultúrája”, hogy a szentmiséből és a szentségek vételéből, valamint az imádságból és az ige­hirdetésből erőt merítve létrehozzunk olyan hívő közösségeket, amelyekben újra természetes és elfogadott lesz a hit szerint való élet: a hűség, a tiszta szerelem és szeretet, a gyermekeknek áldásként való elfogadása, a nélkülö­zésben is megmutatkozó áldozatos szeretet.

Magam is ezért törekszem minél több meghívást elfogadni, minél több he­lyen jelen lenni, hogy olyan embertestvérekhez is elvihessem Jézus Krisztus üzenetét, akik őt nem ismerik és katolikus egyházunktól is távol vannak.  Ezért csinálunk minden hónapban egy-egy félórás “katolikus krónikát” a Veszprém Televízióban, hogy ezen az úton is minél több embert elérjünk. (Ez a program a Veszprém TV legnézettebb műsorai közé tartozik, ezért is ismétlik meg ingyen havonta négy alkalommal!)

Az új evangelizáció szolgálatában segítettük a Mária Rádiót, hogy az elmúlt évben négy új stúdiót létesíthessen egyházmegyénkben: Veszprémben, Pá­pán, Ajkán és Várpalotán. Ez a szándék vezetett bennünket akkor is, ami­kor létrehoztuk a Szalézi Szent Ferenc Turisztikai Központot: reméljük, hogy mindazok, akik ebbe a házba betérnek, közelebb kerülnek Krisztushoz és Krisztus Egyházához.

Ugyancsak a missziós szándék vezetett akkor is, amikor beleegyeztem abba, hogy az érseki palota májustól októberig minden látogató előtt nyitva álljon. Alkalmazottaink itt is arra törekszenek, hogy valamit átadjanak a turistáknak Krisztus szeretetéből, amikor megmutatják azokat az értékeket, amelyeket többnyire a hit ereje hozott létre. De nem hiányzott a missziós szándék akkor sem, amikor megengedtem, hogy a Veszprémi Ünnepi Játékok szín­padját az érseki palota előtt állítsák fel és a meghívott vendégeket a palo­tában vendégeljék meg. Nem anyagi érdek, nem is valamiféle magamutogatási szándék áll a különböző világi intézményekkel és szervezetekkel való együttműködés mögött, hanem az a remény, hogy Isten igéjét minden er­kölcsileg nem kifogásolható együttműködéssel terjeszteni tudjuk. Minden találkozás alkalom arra, hogy megvalljuk hitünket és tanúságot tegyünk a krisztusi szeretetről.

Befejezésül megemlítem: örültem annak, hogy egyházmegyénkben több helyen felkarolták a paptestvérek a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgató­jának, Sebastian Benvin atyának a kezdeményezését missziós gyermekcsopor­tok létrehozására. Ezeket a csoportokat magam is támogatom képességeim szerint.

A jó Isten áldása kísérje az új esztendőben az említett kezdeményezéseket, to­vábbá Paptestvéreim és Krisztushívő Testvéreim minden olyan törekvését, amely saját lelki megújulásukra és embertestvéreik gazdagítására irányul.

Kegyelmekben gazdag új évet kívánok Mindannyiuknak szeretettel és főpásztori áldással:

Márfi Gyula érsek

2012. január 1.

Előre



Kedves Kollégák! Gyermekeink nevelését felelősen vállaló testvéreim!

 

Érdemes elolvasni a hírt. A román államelnök világosan kimondja, hogy kölcsönökből élünk. Mindenki látja, hogy a nálunk fejlettebb országok hitele is elapadhat, pl. Görögország, Írország, Portugália… De azt is láttátok, hogy mi történik Angliában, ahol a jóléti társadalomban felnőtt fiatalok, az angol modern oktatási rendszeren keresztülment nagyra nőtt emberek, semmit nem kímélve gyújtogatnak, szétvernek mindent. Tudjuk,  lassan globalizálódó világunkban félő, hogy mint minden előbb-utóbb hozzánk is begyűrűzik. Elgondolkodtató!!

Fel kell készülni arra az időre, amikor az állam nem adni, hanem elvenni fog. Mióta a világ a világ, az állam mindig az alattvalóiból élt, és nem külföldről felvett kölcsönöket osztott szét az állampolgárok között. Szerintem, lassan de biztosan itt nálunk is visszaáll az évezredes szokás. Az állam nem fog adni, osztogatni, hanem csak kérni fog és az adókból kifizeti az adósságot, és ami marad, annak egy részét fogja visszaosztani azoknak, akiknek jónak látja. Ez ilyen egyszerű! Lehet, hogy ezt a kanyart lassan, fokozatosan veszi be a mi államunk, de lehet, hogy nagyon gyorsan átalakul minden, és egyszerre csak nagyon csípős hideg ősz lesz. Persze a nap majd akkor is minden reggel fel fog kelni, az élet megy tovább, csak fagyos hideg lesz, és mindenkinek nagyon ügyesen fel kell öltöznie. Erre kell tudatosan felkészülni!

Mi, akik a gyerekeket, a fiatalokat fel akarjuk készíteni a holnapra, – ezt jelentené a nevelés, – ismernünk kell a holnapot, és arra kell felkészítenünk őket, hogy akkor is jókedvű, Istenben, önmagukban bízó, a jéghátán is megélő, az életet vállaló emberek legyenek. Tudjátok, nem véletlenül szerveztük meg a "pusztai vándorlás hete" elnevezésű tábort Szovátán! És az "Ábel a rengetegben" nevű tábort is nagyon tudatosan terveztük meg Kászonban. Meg kell tanítanunk a ránk bízott gyerekeket a jég hátán is megélni. Hogy ebben az iskolák, vagy a csak a mát látó hatóságok mennyire partnereink, az nem számít. Ezt a feladatot mi, a Szent József-i értelemben vett szülők, becsülettel fel kell vállaljuk, és jó végre kell vigyük.

E célból fogalmaztam meg néhány javaslatot:

1. Minden napközi otthont, minden családot kértem, hogy a konyhakert művelését vegye komolyan. Istennek legyen hála, házainkat látogatva nagyon sok szép kertet láthatok. A kertben termett hagymát fel kell fonni, a paszulyt szépen leszedni, felszárítani, tárolni, a zöldségekből télire zakuszkát készíteni, paradicsomot befőzni, káposztát sarvalni, hordóba eltenni. Ez és sok más hasonló dolog, mind – mind elsőrendű oktatási célunk. Az állam nem kéri ezt tőlünk számon, de az élet majd számon fogja kérni, és az lenne jó, ha azon a vizsgán is átmennének a gyerekeink. Sok szép kezdeményezés van a házainkban, de ennek ellenére azt mondom, hogy ebben az irányban sokkal bátrabban kellene mennünk. Őseink a földből, az erdőből éltek, és fizették az adókat, tartották el az államot is! Előrelátó bölcs gondolkodás, kemény kétkezi munka tarthatja fent a jövő családjait itt Erdélyben is, és erre meg kellene tanítanunk a gyermekeinket! Ez még fontosabb sok szempontból, mint az iskolák végtelen elméleti oktatása.

2. A gyermekeket, a fiatalokat meg kell tanítani az önfenntartásra. Csíksomlyóról Zsókáék elmentek ősszel krumplit szedni másoknak, és napszámként egy-egy zsák krumplit kaptak. Almát is szedtünk részibe, és biza télen nagyon finom volt. Mindenik ház szervezze meg az őszi munkákat. Nemcsak azért kell szépen a családok elmenjenek dolgozni, hogy legyen amit együnk, hanem azért, hogy a nagyobb gyerekek tanulják meg a munka által megtermett anyagi javak megbecsülését. Lehet, hogy a hatóság majd ezt kifogásolni fogja, de szeretettel kérdezzétek meg, hogy a tanácsok adása mellett átvállalják-e a számláinkat, a gyermekek fenntartási költségeit? És főleg azt kérdezzétek meg, hogy 10-20 év múlva el fogják tartani az élhetetlen, naplopó fiatalokat? Vagy mint Angliában, százasával fogják majd őket bezárni?

3. Szeretettel kérlek, szépen menjetek ki az erdőbe, tanítsátok meg a gyerekeket meglátni a természet adta adományokat. Tanítsátok meg meglátni a nyirkos oldalban a forrást, és azt szeretettel befogni egy kis csorgóba, tüzet rakni biztonságosan, üstben ételt készíteni a természethez közeli állapotban, és azt jó étvággyal elfogyasztani. Az erdőben termett gyümölcsökből télire eltenni, jó, ehető gombát szépen felszárítani, finom hecserli lekvárt főzni, mind – mind olyan fontos feladat, mint a szorzótábla megtanítása, vagy az iskolában tanított más tantárgyak.

4. Mindenütt ahol lehet, lassan a kiépített rendszerekről le kell válni. A fűtést már több házunkban is átállítottuk fára. Házainkat biztatom, hogy nézzenek ki szép eladó erdőket, kezdjenek tárgyalásokat és értesítsenek engem is a fejleményekről, lássuk, mit tudunk tenni? Én biztos, hogy megteszek mindent erőm szakadtáig, hogy a téli fűtésrendszerünket szépen önfenntartóvá tegyük. Nem látok más utat, őseink is csak ezen az úton jártak. Így legalább a kevés pénzünket népünk egyszerű fogatosainak, erdőmunkásainak adhatjuk, és nem távoli országok mágnásainak.

5. Vízszámláink hihetetlenül magasak. Csíksomlyón sikerült befogni egy forrást, kis tavat is ástunk, így az öntözéshez, állatok itatásához, locsoláshoz a víz Istentől van. Tovább is szeretnénk lépni ebben az irányban. Minden házra Isten bőséges esőt csorgat, fel kell azt fogni a vizet locsolásra, kocsi mosásra stb. Minden ház a fenntartási költségeit tudatosan le kell faragja. A gyerekeinket is erre az egyszerű, takarékos, fenntartható pályára kell állítanunk. El kell magyarázni, hogy nem kell a csapokat maximumra kinyitni kézmosás alatt. A villanyokat le kell oltani ott ahol nem vagyunk, a fűtés, szellőztetés kérdéseiről sokat beszéltünk, de ti a gyerekekkel ezt tanévkezdéskor újból vegyétek át. Ebben az irányban minden javaslatot hálás szeretettel fogadunk. Régóta, hogy kérem a házak vezetőit, hogy ebben az irányban tett lépésekről is be kell számolni írásban, hadd tanuljunk egymástól! Próbáljunk egy fenntartható rendszert működtetni, és gyermekeinket is abba belenevelni.

Biztos, hogy jön a tél, és nem kell megijedni a közelgő fagyos időtől, de fel kell készülni rá. A közelgő gazdasági összeroppanástól sem kell pánikolni, – senki nem tudja még, hogy mit hoz a holnap, – de szerintem bölcsen, okosan félre kell tenni a lezser nyári ruhát, és fel kell készülni a komoly mínuszokra, mert biztos, hogy ennek a sok pazarlásnak meglesz a böjtje.

Az Isten adta holnapban bízva, Csaba t.

Előre



Húsvéti gondolatok

Ismét elértük húsvét ünnepét a végtelen körforgásban. Tavasszal a természet is feltámad, életre kel. Legnagyobb keresztény ünnepünket a Húsvétot – ami hitünk alapja-, szintén most tartjuk. A halandó ember reményteljes ünnepe ez. Hiszen végességünknek tudatában vagyunk. Ami megalkottatik, elenyészik. A testünk, ami csak anyag, a föld anyagából van, a „porból”, idővel elkopik, elhasználódik, tönkremegy. De ennyi lenne az ember? Csupán molekulák összessége? Ebbe nem tudunk beletörődni, hiszen tapasztalhatjuk nyomait a Teremtőnek. A természetben, és önmagunkban. Van bennünk egy isteni rész, a lelkünk, ami nem anyagi. Amit úgy kaptunk. Ez a rész ami vágyódik a Fennvalóhoz. A lelkünk, ami emberré tesz bennünket a teremtett dolgok között. A lélek harca, küzdelme ösztönöz bennünket a jóra, kutatja az igazságot, műveli a szeretetet. A lelkünkkel ismerhetjük fel a 2000 évvel ezelőtt élt Jézusban az Isten küldöttjét. Mindazt amit tett, tanított és megélt átélhetjük és megélhetjük mi magunk is a jelenben. Ő az Atya szeretetét hirdette nekünk. Vigaszt hozott a múlandó embernek, hogy van feltámadás, van örök élet, nem hiábavaló minden küzdelmünk. Lehetőséget adott, hogy oda jussunk, ahonnét indultunk: a Teremtő Isten szeretetébe.

Hívő ember életében ennek a krisztusi tanításnak kell megjelennie. Az egész életében. Nincs két élete senkinek. Nincs egy világi és egy egyházi élete. Nem lehet hogy másképp éljen vasárnap, és másként hétköznap. A megváltás, a feltámadás ünnepe megköveteli, hogy ha elfogadjuk, ha hisszük a jézusi tanítást, akkor váltsuk is azt tettekre. Szent Pál Szeretet himnusza írja le legszebben, hogy mit kíván tőlünk meg a Szeretet, vagyis az Isten:

„hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.”

Mindenkinek kívánok áldott feltámadást!

Bóka Tibor plébános

Előre



Laposa Norbert:

„Mivel kedves volt Isten előtt, szerette az Isten, és elvitte, mert bűnösök közt folyt az élete.” Bölcs. 4,10
Bódi Mária Magdolna élete és vértanúsága
A tanúságtétel…
Bódi Magda 1921. augusztus 8-án látta meg a napvilágot Szigligeten, szülei második gyermekeként. Édesapja- Bódi János- a Felvidékről került ide egy katonatiszt mellé lovászfiúnak, majd kocsisként dolgozott a helyi molnár udvarában. Édesanyja -Nika Mária- a Badacsonyban nyaraló úri népeknél volt cselédlány. Első gyermekük –Gyula- két évvel volt idősebb Magdinál. Bódiék kislányát Nagyboldogasszony ünnepén tartották a keresztvíz alá, és a Mária-Magdolna nevet kapta. 1922-ben kerültek Szepezdre, de pár hónap múlva már Kővágóörsre, majd két évvel később Köveskálra költöztek. 1927 szeptemberében, itt Köveskálon kezdi meg iskolai tanulmányait a vidám természetű kisleány. Vékony, kis termete ellenére igen élénk, mozgékony. Fára mászik, mint a fiuk, a nagyobbakkal pedig versenyt ugrál a bástyákról. Mindenki megszereti. Az iskolai rendezvények műsoraiban rövidesen a legjobb szerepeket kapja, mivel átérzéssel tudott szavalni, és nagyon szépen énekelt. Édesanyja méltán volt rá büszke. Itt, Köveskálon született meg a Bódi család harmadik gyermeke, János, aki két évvel volt fiatalabb Magdinál. Vallásos nevelést csak részben kaptak. Tulajdonképpen csak iskolás korában a hittanórákon ismerkedik meg közelebbről a vallással és Istennel (katolikus iskolában). Nehézséget okozott, hogy Köveskálon ritkán volt vasárnapi szentmise, így aki misére akart menni, annak egy órát kellett gyalogolnia, amíg elért Szentbékkállára, vagy Kővágóörsre. De a kis Magdi örömmel vállalta ezt a nehézséget, sőt öccsét is magával vitte. Buzgón készült később az elsőáldozásra. Szoros barátságot kötött az Úr Jézussal. A gyermekévek sok szép emléke fűzte őt Köveskálhoz, ahonnét 1934-ben kellett elköltözniük Mámapusztára. A 13 éves lány idejének nagy részében a házimunkával foglalkozik: mosogat, varr, kenyeret dagaszt. Nagy segítsége volt édesanyjának. Különös szeretettel foglalkozott a gyermekekkel, próbálta őket egyre közelebb vezetni Jézushoz. 17 éves, amikor népmissziót tartottak Balatonfűzfőn, ennek során egyre erősödik benne az elhatározás: egészen Jézusé akar lenni. Szerzetesi életet akart élni, ám mivel egyházjogilag törvénytelen gyermek volt (szülei nem tudtak egyházi házasságot kötni, mert amikor apja a Felvidékről Szigligetre költözött, elveszítette az okmányait), erre nem volt lehetősége. Egy év múlva a Fűzfőgyártelepi Nitrokémia gyárban kezdett dolgozni. Három műszakban dolgozott, de így is naponta járt szentmisére a gyártelepi templomba, sőt napi áldozó volt. A gyárban sokféle ember dolgozott, akik nem voltak túl vallásosak, sőt nem volt ritka a kimondottan egyházellenes beszéd sem. Magdit gyakran próbálták ugratni vallásossága miatt, de ő mindig frappánsan, de sohasem sértő módon tudott válaszolni. Kis idő múlva munkatársai Magdi jelenlétében már nem káromkodtak, főnökei pedig meg voltak elégedve munkájával. Csinossága lévén több kérője is volt, de ő ennek ellenére 1941-ben 20 évesen szüzességi fogadalmat tett. A rászorulókon mindig igyekezett segíteni. Elvégezte a Katolikus Dolgozó Lányok Szövetsége vezetőképző tanfolyamát, majd a munkáslányokból csoportot szervezett, és katolikus öntudatra próbálta őket nevelni. Mindenkin segítettek, még a háborús sérülteken is. De Magdi nem elégedett meg ennyivel. Mind jobban szerette volna a fiatalokat közelebb vinni Jézushoz. Kérte az Úrtól, hogy fiatalon hallhasson meg, hogy így is közelebb vigye őket a Mesterhez. 1944-et írunk, ekkor már Litéren laktak. A háború zaja egyre közelebb hallatszott. A nők a durva orosz katonák miatt veszélynek voltak kitéve, ezért Magdi szüntelenül bíztatta őket tisztaságuk megvédésére. Elhatározta, hogy élete árán is megtartja tisztasági fogadalmát. Ezzel kapcsolatban többször kért tanácsot Temesi József atyától, aki elmagyarázta neki a vértanúság lényegét. Idézet az atyától: „A keresztény embernek a halál elől menekülnie kell mindaddig, amíg választás elé nem kerül: a bűn és a halál között. De ha választásra kerül sor, gondolkodás nélkül a halált választja. Ez a vértanú. A halálra vezető körülményeket siettetni, vagy előidézni sem szabad!” „A vértanúság legegyszerűbb módja, ha a szent tisztaság kincsének védelmében esik el. A fogadalom értelmében az Istennek tett hűség ígéretének megtartása pedig több, mint egy tiszta leány vértanúsága, akit fogadalma nem kötelez. A fogadalmas mindenekelőtt az Urat tartja szem előtt. Érte hal meg inkább, mint a tisztaságért. Magdi, ezért legyen mindig magánál zsebkés, vagy kisolló, amivel védekezni tud. De ezt csak akkor szabad használnia, amikor minden kétséget kizáróan ismertté lesz a támadó szándéka. Amikor már biztos lesz abban, hogy támadója nem kirabolni akarja magát, vagy bántalmazni, hanem a tisztaságától akarja megfosztani. Csak ebben az esetben szabad védekeznie. De ebben az esetben már védekeznie kell! A támadót képtelenné kell tennie önvédelemből. Ezt csak úgy érheti el, ha rendkívül heves fájdalmat okoz neki. Ezért gondoltam arra, hogy a magánál lévő hegyes szerszámmal vágjon támadója szemébe! Mert ha csak ellenkezik vele, annál vadabbul kívánja magát tisztaságától megfosztani. Ha azonban szemen szúrja, ennek a fájdalomnak a hatására elmúlik az ellenség testének fellángolása. Bűnös tervének meghiúsításáért fogja megölni Magdit. Ebben az esetben azonban, mindaz, amit Magdi tesz, tisztasága védelmében teszi és Istenhez való hűségében hal meg, tehát vértanú. Választás elé kerül ugyanis bűn és halál között és a halált választja. Magdi! Meg meri ezt tenni?” – kérdezte tőle József atya. „Meg merem tenni. Majd a Jó Isten ad erőt hozzá.” – válaszolta Magdi. Ennek napja aztán 1945. március 23-án el is érkezett. Reggel meglátogatott még egy beteget, egy magára hagyott asszonyt, aki nagyon félt. Magdi vigasztalgatta. Nem sokkal később észrevette, hogy a szomszédban van néhány DL-es lánya. Őket is bátorította: „Ugye, lányok, nem félünk! Mi történhet? Legföljebb teljesül a vágyunk és eljutunk a jó Istenhez…” „Nem adjuk meg magunkat – mondta Magdi -, tisztán fogunk meghalni, ahogy éltünk. Igen, lányok, meghalunk… Én legalábbis meghalok. Isten veletek és velem! Imádkozzatok…” A nap további részét az óvóhelyen töltötte. Délután két fegyveres orosz katona jött motorbiciklin. A bunker bejáratánál voltak az asszonyok, köztük édesanyja is. A két katona odament hozzájuk, majd az egyik ráparancsolt Magdira, hogy menjen be vele a bunkerba. Magdi szó nélkül engedelmeskedett neki. Két keze a kabátja zsebeiben volt. Az egyikben rózsafüzér, a másikban kisolló volt, melyet a varráshoz szokott használni. Bementek az óvóhelyre, majd néhány percig csend lett. Majd egy lövés hallatszott… Kis idő elteltével Magdi bizonytalan léptekkel feljött a bunker bejáratához. Arcán a felindultság vonása volta láthatóak, de ennek ellenére nyugodtan mondta: „Annuska, meneküljön, mert magán lesz a sor – mondta a szomszéd lánynak – , én már meghalok… Édesanyám, menjenek innen, én most már meghalok.” Ezután menekült, de nem futott el. Közben a katona is feljött a bunkerből a másik bejáratnál. Dühös volt, a szeme alatt pedig szúrt seb volt látható, amelyből vér szivárgott. Bizonyosan Magdi próbálta meg a kisollóval szemen szúrni, ahogy korábban azt Temesi atya tanácsolta neki, ám a sötétben nem találta el a szemét. Amikor meglátta az udvaron Magdit, azonnal lőtt. A második lövésnél Magdi az égre nézett, kitárta, majd összezárta karjait, s közben így fohászkodott: „Uram, Királyom! Végy magadhoz!” Még vagy hat lövés érte a hátán. Nem kiabált… A zsebében levő rózsafüzért ismét megszorította. Az utolsó golyó a szívén találta, arccal előre esett a földre, és meghalt. Valóban hű maradt Krisztusnak tett fogadalmához! Önként vállalta a vértanúhalált. Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy Bódi Mária Magdolna önként feláldozva életét halt vértanúhalált szüzességi fogadalmának megőrzéséért, és azért, hogy az embereket halálával is közelebb vigye Krisztushoz.
Krisztus Királyunk! Szüzességi fogadalmával Magdi örök hűséget esküdött Neked. Gondviselő szeretetedből a zárdaajtó helyett a gyár kapui nyíltak meg előtte. Amilyen szívesen lett volna ismeretlen kis liliom istenszerető jegyeseid koszorújában, ugyan olyan készségesen ment sugározni az isten-és emberszeretet a Rólad megfeledkezett,
de mégis jobb sorsra érdemes munkások közé a gyárba. „Uram, Királyom! Végy magadhoz!” – ezt az utolsó fohászt is meghallgattad, amikor vérét ontotta Érted. Add meg nekünk Urunk, hogy Magdit a szentek társaságában tisztelhessük, mindig a Te nagyobb dicsőségedre. Amen.
A boldoggá avatás felé vezető rögös út…
A boldoggá avatást egy hosszú vizsgálati időszak, más szóval per előzi meg.  Két szakasza van: egyházmegyei-, és római szakasz. Ezek egymásra épülnek, hiszen az egyházmegyei szakaszban gyűjtik össze és rendszerezik azokat az információkat, amelyeket a római szakaszban értékelnek, és amelyek alapján jóváhagyják a boldoggá avatást. Bódi Mária Magdolna esetében ez egy rendkívül összetett, és egy államhatalmi rendszer által ellenzett ügymenet volt, amely mind a mai napig nem zárult le. Annak ellenére, hogy több püspök, és elismert egyházi személyek dolgoztak és dolgoznak Magdi boldoggá avatásán, valamilyen oknál fogva ez még nem történhetett meg. Most röviden pillantsunk bele e bonyolult ügymenet történéseibe Bódi Magdi, mint azt már az előzőekben írtam, 1945. március 23-án szenvedett vértanúhalált. Mindszenty József veszprémi püspök már ebben az évben elindította a boldoggá avatási eljárást. Fontos szem előtt tartanunk, hogy ekkor háború volt, de ő ennek ellenére ilyen fontosnak tartotta a boldoggá avatási eljárás megkezdését! Balatonfűzfő- Gyártelep plébánosa ezekben az években dr. Oross István volt, káplánja pedig Temesi József. Mindketten személyesen ismerték Magdit. Őket bízta meg Mindszenty József püspök úr az előzetes jegyzőkönyvezés létrehozására. Hivatalos küldöttséget (bíróságot) küldött szeptember elsején a helyszínre. Gyorsított eljárás folyt, mivel a Nitrokémia gyár leállt, és attól tartott, hogy a szemtanúk eltűnnek. Mindszenty Józsefet dr. Bánás László követte a püspöki székben. Az új püspök is folytatni akarta az eljárást, de az elkészített anyag nem felelt meg a Codex Postulatorum-nak. Ezért újrakezdte az adatgyűjtést, és a tanúk kihallgatását, dr. Oross Istvánt pedig postulatornak bízta meg. Dr. Oross István 1946-ig volt plébános Balatonfűzfő – Gyártelepen, majd 1946-tól 1952-ig a Veszprémi Szeminárium rektora. (1952 és 1954 között egy koholt vád alapján államilag eltiltották az egyházi szolgálattól.) A Szeminárium spirituálisa Major Kálmán volt, aki szintén részt vett a boldoggá avatási procedúrában. A boldoggá avatási anyagot Bánás püspök teljesen elkészíttette, már csak a záró szekció hiányzott az egyházmegyei szakaszból. Ám az 1952. február 27-e és 28-a közötti éjjelen az AVH házkutatást tartott a szemináriumban. A boldoggá avatással kapcsolatos iratok dr. Oross István rektor szekrényében voltak. Ezeket az AVH emberei elvitték (azóta sem kerültek elő!). Ezen iratok felkutatása érdekében folyamatban van egy kutatási terv és engedély kérése az Állami Szolgálatok Történelmi Levéltárától. Az iratokat eltűnésük előtt Temesi József atya latinra is lefordította, de sajnos ez sincs meg, Bánás püspök halálával pedig az ügymenet leállt. Mivel Magdit egy orosz katona lőtte le, az eljárást nem lehetett folytatni.  A dokumentumok egy részének másolatát azonban dr. Oross István elrejttette a falujában valakivel. Amikor ez az illető meghalt, a rokonai visszaadták Orossnak az iratokat, majd 1984-ben feltűnés nélkül visszahelyezték azokat a Veszprémi Irattárba. Még ebben az évben Oross jelentkezik dr. Szendi József veszprémi megyés püspöknél javasolván, hogy folytassák az eljárást, mert az már nem jelentene politikai provokációt. 1990-ben dr. Szendi József püspök úr folytatta is az egyházmegyei szakaszt, de az ekkor sem lett lezárva. Jelenleg dr. Márfi Gyula veszprémi érsek is folytatja a boldoggá avatási eljárást, melyhez megkapta a Magyar Püspöki Kar és a Szenttéavatási Kongregáció engedélyét ( NULLA OSTA – nincs akadálya) is. Időközben a Veszprémi Szent Mihály Bazilika plébánosa, Nagy Károly atya megtalálta a plébánián a szemtanúk tanúvallomásainak egy részét. Ezek az iratok történelmileg hitelesek, és nagyban segítik az ügy előmenetelét. Érsek Úr Szakács Péter atyát bízta meg ezen iratok olasz nyelvre való lefordításával, és a boldoggá avatási procedúrában való közreműködéssel. Imádkozzunk mindannyian, hogy egyházmegyénk vértanúját, Bódi Mária Magdolnát a boldogok, s majdan a szentek társaságában tisztelhessük!
Mindenható örök Isten! Bódi Mária Magdolna gyári munkásként, életre szóló fogadalmával teljesen Neked adta át ártatlan életét. Fölajánlását a vértanúk koronájával jutalmaztad meg. Kérünk, emeld őt oltárra Egyházadban, hogy példaképünk és pártfogónk legyen!
Forrás: Dr. Oross István, Bódi Magda – Egy fiatal munkáslány életútja a vértanúságig, Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1994 Temesi József, Tanúságtétel liliommal, vérrel – egy gyári munkáslány élete és vértanúsága, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, Budapest
Ezúton is köszönöm Szakács Péter atyának a cikk megírásához nyújtott segítségét!

Előre


 

 

Laposa Norbert

Mert ennyire szeret minket…

 

Krisztus értünk szenvedett, vállalta a megaláztatást, tűrte a fájdalmakat. Miért?

Mert ennyire szeret minket!

Mindenét odaadta, hogy minket üdvözítsen.

Az utolsó vacsora termében a felebaráti szeretetre adott példát nekünk:

„Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött, és Istenhez tér vissza. Mégis fölkelt, levette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak lábát.”  Jn. 13,3-5

Alázatra tanít minket. Jézus, az Isten Fia megalázta magát az emberek előtt, hiszen a rabszolgák feladatát, a lábmosást is hajlandó volt megtenni.

Mert ennyire szeret minket…

Majd ezután megalapította a Legméltóságosabb Oltáriszentséget. Tudta, hogy hamarosan életére törnek, elveszik tőlünk. De Ő itt akart maradni velünk. Igen, az Úr Jézus velünk van az Eukarisztiában. Vár ránk, halkan a fülünkbe suttogja:

Jöjj gyermekem, jöjj hozzám, itt vagyok, mire vársz?! Hát nem érzed irántad való végtelen szeretetemet? Jöjj hozzám!

A Szentáldozásban egyesülhetünk Vele. Krisztus nélkül üres vagyok, sötétség uralkodik bennem. Ám amikor magamhoz veszem az Eukarisztiában, megnyílik szívem ajtaja, Ő pedig beköltözik hozzám. Kimondhatatlan érzés, nehéz szavakkal kifejezni: béke, nyugalom, teljesség. A sötétség egyszerre fényességgé változik.

„Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem, és feláldozta magát értem.” Gal. 2,20

Mert ennyire szeret minket…

Nagypéntek, a fájdalmak napja. Nem sajnálta értünk feláldozni magát. Mindent odaadott. Nézzünk fel a kereszten függő Krisztusra! Nézzünk fel, és halljuk meg, amit szavak nélkül is mond nekünk:

Nézd! Én ennyire szeretlek téged, ennyire fontos vagy számomra! Meghaltam érted!

Igen, meghalt értünk, de nem kényszerből, hanem szeretetből.

Mert ennyire szeret minket…

„Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, s a kertben egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt ide temették Jézust.” Jn. 19,41-42

Eltemették. Sziklába vájt sírba helyezték Őt, az Életet. Követ hengerítettek a sír elé, hogy lezárják. Ez a halál? Lezárják az életet, megszűnik földi léte az embernek. Hogyan tovább? Miért volt mindez? Hogy egy kő végérvényesen lezárja a végtelent?

NEM!

„A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól.”  Jn. 20,1

Mi történhetett? Nem elég, hogy megölték Mesterüket, elvették tőlük Urukat, még a sírból is elvitték a testét? Teljes tanácstalanság járta át Mária Magdolnát.

„Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.”  Jn. 20,2

A két tanítvány sietve ment a sírhoz, s látták, hogy a ’halál köve’ el volt hengerítve. A sír nyitott volt. Benéztek és ezután már hittek.

KRISZTUS FELTÁMADT!

Legyőzte a halált, még a kő, a ’halál köve’ sem tudta Őt fogva tartani. Az élet győzött a halál felett. Emberi ésszel szinte felfoghatatlan. Krisztus él! Kilépett a sírból, és végérvényesen belépett életünkbe. Fogadjuk hát be Őt, aki a szeretet, jóság, a végtelen. Nézzük az üres sírt! Boruljunk térdre, és alázatosan imádkozzunk a Feltámadotthoz:

Uram! Köszönöm, hogy vállaltad értem a szenvedést és a halált. Bocsáss meg nekem, amiért bűneimmel megnehezítettem kereszted súlyát! Kérlek add, hogy őszinte szívvel szeresselek Téged, és embertársaimat! Hiszek Uram, de kérlek, erősítsd hitemet! Tanúságot akarok tenni Rólad a világban!

Assisi Szent Ferenc imájával kérlek:

„Uram, tégy engem a békesség eszközévé,

hogy a szeretet melegét árasszam ott, ahol a gyűlölet pusztít;

hogy megbocsássak, ahol a bűn tombol;

hogy egyesítsek, ahol a széthúzás diadalmaskodik;

hogy igazságot vigyek oda, ahol tévedés van,

hitet, ahol sötétség van,

örömet, ahol szenvedés.

Mindezt nem azért, hogy engem vigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak másokat.

Nem azért, hogy engem szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert midőn adunk, ugyanakkor kapunk,

midőn megbocsájtunk, megbocsájtást nyerünk,

midőn meghalunk, új életre ébredünk!”

 

Támadjunk életre mi is, már most Krisztusban! Húsvét szent ünnepén adjuk át életünket teljesen Istennek, amint Égi Édesanyánk a Boldogságos Szűz Mária is átadta egész életét! Ő segít nekünk eljutni Krisztushoz. Krisztushoz, aki azt mondta:

„Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát.” Mt. 11,28-29

Mennybemenetelét követően is folytonosan közbenjár és imádkozik értünk az Atyánál.

Töltsék el tehát szívünket reménnyel és vigasztalással Jézus szavai:

„S én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.”  Mt. 28,20

Mert ennyire szeret minket…

Előre



FŐPÁSZTORI ÜZENET SZENT CSALÁD VASÁRNAPJÁRA

Főtisztelendő Paptestvéreim, Kedves Hívő Testvéreim! Ma, Szent Család vasárnapján, szomorúan látjuk azt, hogy a magyar családok válsága az utóbbi években nem csökkent, hanem inkább növekedett. Egyre kevesebben kötnek egyházi házasságot, és a kevés házasságból is egyre több felbomlik. Egyre kevesebb gyermek születik, és a kevés gyermektől is egyre több a veszélyeztetett, illetve rosszul nevelt gyermek. Mi lehet ennek az ijesztő folyamatnak az oka? Én az okok közt a legveszélyesebbnek az emberi szabadság túladagolását látom. Úgy tűnik, hogy a negyven évi kommunista diktatúra után most átestünk a ló másik oldalára. Egyszerű szavakkal szólva: a szabadság megvonása olyan, mint mikor kihagyjuk a sót a levesből, annak túladagolása pedig olyan, mint mikor elsózzuk a levest. A mai Magyarországról nyugodtan mondhatjuk, húgy "el van sózva a szabadsággal". A szabadság túladagolása a 18. századi felvilágosodáshoz vezethető vissza. Ekkor vált népszerűvé az "Isten igen, a kinyilatkoztatás és az egyház nem" elv. A magát nagykorúnak nyilvánító ember már csak egy olyan "istent" volt hajlandó elfogadni, aki a világot ugyan megalkotta, de azóta annak folyamataiba nem szól bele, a legkevésbé sem akarja az ember szabadságát parancsolatokkal korlátozni. A felvilágosodás eszméi ma egész Európában, így Magyarországon is újra virágkorukat élik. Ma alig találkozunk olyan írásokkal, amelyek Isten létezését tagadják, annál inkább tagadják a valláserkölcsi előírásokat. Újra ott vagyunk az elveszített édenkertben, és halljuk a kísértő szavát: "Valóban azt mondta az Isten, hogy ne egyetek a kert egyetlen fájáról se?" (Ter 3,11) Tényleg megtiltotta nektek, hogy élvezzétek az élet valamennyi örömét? Csak nem hiszitek el, hogy ezek a tilalmak javatokat szolgálják? Csak nem engeditek személyi méltóságotokat korlátozni a tízparancsolat által? A szabadság túladagolása általában s személyiség, az individuum jogainak túlhangsúlyozását jelenti a közösség rovására. A szabadságát túlhangsúlyozó, elkötelezettséget nem vállaló, a mindenkitől való függetlenségére büszke egyénekből pedig nem épülhet-nek fel egészséges közösségek: sem haza, sem kisebb (egyházi és polgári) közösségek, sem szép és egészséges családok. A családok és a nagyobb közösségek tönkretétele már ott elkezdődik, amikor a gyermekeknek mindent megengedünk, velük szemben nem támasztunk életkoruknak és képességeiknek megfelelő követelményeket. Bizonyos korig sem osztályozni, sem fegyelmezni nem szabad őket. Volt idő, amikor a pedagógusoknak még azt is megtiltották, hogy a szülőket tájékoztathassák gyermekük, viselt dolgairól (a gyermekek írásos engedélye nélkül). Ez vezetett el az iskolai bűncselekmények elszaporodásához: tanárok megveréséhez, egymás bántalmazásához, sőt megöléséhez. Miközben a gyermekek igazi jogai (édesapához és édesanyához, családhoz, egészséges testi és lelki neveléshez való jogai) súlyosan, sérülnek, egyes vadliberális politikusok azért harcolnak, hogy a gyermekek könnyű drogokat – sőt kis mennyiségben nehéz drogokat is – őrizhessenek és fogyaszthassanak. Ugyanakkor a szegényebb családok gyermekeinek ma már ahhoz sincs joguk, hogy naponta háromszor étkezhessenek. . .

De a család válságának igazi okai mégsem a gyermekek, hanem a felnőttek. Végülis ők azok, akik nem nyújtanak jó példát, akik roszszul nevelik a rájuk bízott fiatalokat, akik felrúgják az egészséges családi élet alapkövetelményeit. Ilyenek a laza kapcsolatban lévő élettársak, akik sem egymásnak nem nyújtanak szilárd támaszt, sem gyermekeiknek nem biztosítanak olyan otthont, amelyben testileg és lelkileg egészségesen fejlődhetnének. De ide sorolhatjuk azokat az egynemű partnereket is, akik a családalapítás jogáért harcolnak, miközben eleve megvonják gyermekeiktől az édesapához, illetve az édesanyához való jogot. Ugyancsak vétenek a család és a gyerme- kek ellen azok az ún. "okos lányok", akik csak gyermeket akarnak férj , illetve apa nélkül. De súlyosan vétenek azok is, kik saját hibájukból elválnak, de még azok is, akik megcsalják házastársukat vagy állandóan veszekszenek velük. (Nem marasztalhatjuk el természetesen azokat a szülőket, akik maguk is vétlen áldozatai a válásnak.) Itt kell felelőssé tennünk azokat a médiumokat is, amelyek magasztalják az "új szerelmet vállaló", családjukat hűtlenül cserbenhagyó szülőket; akik a bűnös vagy beteges,deviáns magatartásformákat úgy mutatják be, mintha azok a"modern ember erkölcsét" testesítenék meg, ami egyáltalán nem igaz. (Ez a fajta "modern erkölcs" kétezer évvel ezelőtt, a római birodalom hanyatló fázisában is már elavult, életképtelen emberi magatartás volt!) Végül tegyük fel a kérdést: mit tegyünk? A legelső kérésem, Kedves Testvéreim, hogy ne higgyünk azoknak a hamis prófétáknak, akik fel akarják szabadítani az embert az isteni parancsolatok alól, és eközben emberalatti értékek szolgájává alázzák őt. Ne higgyünk azoknak, akik – Szent Péter szavai szerint – "szabadságot ígérnek, jóllehet maguk is a romlottság rabjai" (2 Pt 2,19). Ugyanakkor higgyük el, hogy ún. intim kapcsolat csak akkor lehet jó, csak akkor szolgálhatja az ember kiteljesedését, ha elkötelezett hitvesek közt történik, ha nem szakad el a szerelemtől, a szeretettől és az élet szolgálatától. Higgyük el, hogy a lelket vagyis a szeretetet nem lehet semmivel behelyettesíteni vagy kiváltani. Higgyük el, hogy Jézus szava: "boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent" (Mt 5,8) csak a szüzekre és a tisztaszívű hitvesekre vonatkozik és senki másra. A tiszta szívű hitvesek és szülőit pedig nemcsak a mennyországban látják meg az Istent, hanem már itt a földön is: egymásnak és gyermekeleiknek a szemében, ahogy erre már József Attila is ráérzett egy jobb pillanatában: "Tiszta vagyok, azért vagyok, – mert szeretnek. – Látom én az Istent, amint – szívét adja a szívednek. – Hogy tebenned jött most elém, – azt is látom. -Ő az én örök szerelmem – s a halálom" (Bibliai). És különösen most, a karácsonyi időben szánjunk sok időt egymásra, beszélgessünk sokat és meghitt módon egymással, hogy kölcsönös ismeretünk és szeretetünk elmélyülhessen, és családjaink jelenthessék azt a "szent maradékot", amelyből regenerálódhat, újra születhet Mária országa, egy új Magyarország! Ámen.

+ Gyula érsek

Előre



Laposa Norbert:

Karácsonyi üzenet…                           

 

„Legyen meg a Te akaratod”,

imádkozzuk abban az imádságban, amit a mi Urunk Jézus Krisztus tanított nekünk. A Te akaratod…

Karácsony van, a szeretet, egymásra odafigyelés, a találkozás ünnepe. December 24-én mintha megszépülne minden. Odakint fehér hó borítja a tájat, az ablakokat jégvirágok díszítik, a szobában pedig halkan ropogva ég a kandallóban megrakott tűz. Milyen szépen hangzik mindez; az ember vágyakozva mondja: „bárcsak ilyen lenne a mi karácsonyunk is!” Bárcsak…

Legyen meg a Te akaratod, és bárcsak…

Miért vágyódunk mindig olyan dolgokért, amik éppen nincsenek a birtokunkban? Oly sokat adunk a külsőségeknek, ám a szívünk üres marad.

Mit jelent számunkra a karácsony? Legyen meg a Te akaratod!?

Gondoljunk a Szent Családra!

Szűz Mária elfogadta az angyal által közvetített üzenetet, igent mondott az Atya akaratára. Nem azzal törődött, hogy mit mondanak róla az emberek. Lemondott saját elképzeléseiről, az addig biztosnak tűnő jövő-terveiről. Igenjével egész életét, egész lényét átadta a gondviselő Istennek.

Szent József, a Szeplőtelen Szűz védelmezője. Kitartott választottja mellett, még akkor is, amikor kiderült: nem az ő gyermekét hordozza a szíve alatt. Ő is igent mondott, s ezzel az igennel lemondott arról, hogy földi értelemben vett vér szerinti utódja legyen. Igent mondott, Isten pedig kiválasztotta őt, hogy védelmezze, szerető gondoskodással nevelje fel az Ő Egyszülött Fiát.

Jézus Krisztus igenje pedig felülmúl minden addigi- és eddigi igent. Szent Pál apostolnak a tesszaloniki híveknek írt levelében olvashatjuk:

„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”

Jézus tehát elfogadja Atyja akaratát, felveszi emberi természetünket és a világba jön, hogy tanítson; hitet, reményt és szeretetet gyullasszon a szívünkben.

Tanítson minket Isten akaratának feltétel nélküli elfogadására.

Hitet ébresszen, hogy mindennapi „igenünk” valóban az Úr akarata.

Reményt adjon, hogy sajátos elképzeléseinkről lemondva teljesedhetünk ki legjobban hivatásunkban.

Ehhez pedig vég nélküli szeretettel vesz körül minket, ad erőt, bátorítást.

 

Karácsony szent ünnepén őszinte szívvel mondjuk tehát mindannyian: Legyen meg a Te akaratod! – s kérjük a Kisdedet, áldjon meg bennünket és kísérje egész életünket gondviselő kegyelme.

Előre



Advent

A latin eredetű szó (adventus) megérkezést jelent. A Jézus születésére való várakozás, a felkészülés, a reménykedés időszaka.

András napjához legközelebb eső vasárnap és december 25-e közötti négy hetes "szent idő" a karácsonyra való lelki felkészülés ideje. A régi időkben éjfélkor harangszó hirdette ádvent, valamint az egyházi év kezdetét. Eredete az 5-6. századra nyúlik vissza, ebben az időben az emberek szigorú böjtöt tartottak. Napfelkelte előtt hajnali miséket látogattak, amelyeket "angyali misének", "aranyos misének" is neveztek.

1611-ben a nagyszombati zsinat ádvent első vasárnapjától vízkeresztig megtiltotta az esküvőket, zajos mulatságokat.

Az ádventi időszak szimbóluma az ádventi koszorú. Szomorúan kell tapasztalni, hogy sajnos az embereknek már nem fontosak a szimbólumok, és türelmetlenek lettek. Az ádventi időszak specialitása a várakozás. A várakozás fokázásához tartozik, hogy ilyenkor megfosztjuk a templomokat a virágdíszektől, a lila szín komolysága, és a visszafogott énekek pedig arra késztetnek bennünket, hogy a várakozásunkban nézzünk kicsit önmagunkba. Készítsük fel a lelkünket az igazi ünneplésre. Ha már november közepén karácsonyozunk karácsonyfákkal, villogó fényfüzérekkel, Betlehemekkel, akkor mi marad meg karácsonyra. Sokkal nagyobb erővel tud ránk hatni az ünnep, ha kicsit megtartóztatjuk magunkat, és karácsonykor szinte a „sivárságba” robban be az ünnep a dicsőségével, a fényével. Remélem, hogy eljön ismételten majd az az idő, amikor az emberek, legalább a keresztények, nem a kor divathulláma után rohanva, mindent a maga idejében, és hozzá méltó módon tudnak ünnepelni. Csak gondoljunk bele, hogy milyen lenne, ha pl. már februárban Szent Sírt építenénk, vagy nyuszifészket raknánk, májusban már megsütnénk az „új kenyeret” amit augusztus 20-án áldunk meg, vagy csak simán a saját születésnapunkat másfél hónappal korábban kezdenénk ünnepelni.

Ádventi koszorú:

Ősi időkből származik a varázskör gondolata. Koszorút fontak az emberek szalmából, fűzfavesszőből vagy zöld fenyőágakból, és vörös meg aranyszín szalagokkal díszítették. A zöld a termés színe volt, a piros az életé, a sárga és az arany a fényé.

A koszorú vagy a kör az örökkévalóság jelképe volt, és a varázserőé is, amely nem törik meg, nem múlik el. Azt tartották, hogy az ilyen szent koszorúkkal minden gonosz szellem elől el lehet zárni a házat. Ez az ősi varázslat idővel feledésbe merült. Csak 1838-ban újította fel Johann Heinrich Wichern protestáns lelkész. Ő alapította az első gyermekotthont Hamburgban. Az imatermében felfüggesztett egy szekérkereket, s rajta minden nap egy gyertyával többet gyújtott meg, és a falakat fenyőgallyal díszítette. Az első koszorúban 19+4 gyertya volt, jelképezve a hétköznapokat is. Később a kereket koszorúvá alakították a köréje font fenyőgallyakkal., De csak 1860-ban Berlin-Tegelben született meg az a gondolat, hogy a fakarikát fonott fenyőkoszorúval helyettesítsék, és a huszonnégy gyertya helyett csupán négyet tűzzenek rá, a négy adventi vasárnap jelképeként. Így végül elég kicsi lett a koszorú ahhoz, hogy a családi házakban és lakásokban is helyet kapjon és hirdethesse a közeledő karácsony örömét. AZ 1930-40-es években katolikus körökben is terjedni kezdett az ádventi koszorú használata.

Hagyományosan az adventi koszorút általában fenyőágból készítik, az örök életet is szimbolizálva az örökzölddel. Négy gyertyával díszítenek. A gyertyák színe katolikus körökben egy rózsaszín kivételével lila. A gyertyákat vasárnaponként gyújtják meg, minden alkalommal eggyel többet. A világító gyertyák számának növekedése szimbolizálja a növekvő fényt, amelyet Isten Jézusban a várakozónak ad karácsonykor.

Minden gyertya szimbolizál egy fogalmat: hit, remény, szeretet, öröm. Ezutóbbiról gyakran- tévesen- azt hiszik, hogy a negyedik vasárnapon kell meggyújtani, de valójában advent harmadik vasárnapja az "örömvasárnap"- ami a böjtbe egy kis vidámságot hoz, hogy már közel van Krisztus eljövetele, azaz a Karácsony. A gyertyák egyben a katolikus szimbolika szerint egy-egy személyre (vagy közösségre) is utalnak:

  • Ádám és Éva – mint akiknek elsőként ígérte meg Isten a megváltást (hit);
  • zsidó nép – akinek megígérte, hogy közülük származik a Messiás (remény);
  • Keresztelő Szent János – aki hirdette Jézus eljövetelét, és készítette az utat az emberek szívéhez (szeretet);
  • Szűz Mária – aki megszülte a Fiút (öröm – rózsaszín gyertya).

 

 

Egy egyszerű kis történetet szeretnék megosztani az olvasókkal, de előre szeretném leszögezni, hogy ezzel nincs szándékomban senkit sem megbántani. Ha valaki mégis magára ismer, az biztos a véletlen műve. Csupán gondolatindítónak szánom.

 

Egyszer az állatok a karácsony lényegéről vitatkoztak…Azon veszekedtek, mi a legfontosabb a karácsonyban.

- Természetesen a libasült! – mondta a róka.  Mit érne a karácsony libasült nélkül?

- Hó! – szólalt meg a jegesmedveSok hó! – És elragadtatással mesélt a fehér karácsony szépségéről.

Az őz azt mondta:- Nekem kell egy fenyőfa! Anélkül nem tudom megünnepelni a karácsonyt.

- De ne sok gyertyával! – huhogta a bagoly. Félhomály, meghittség, hangulat a lényeg.

- De ne legyen túl sötét! Az én új ruhámnak látszania kell! – rikoltott közbe a páva. Ha nem kapok új ruhát, akkor számomra nincs is karácsony.

- És ékszerek! – vágott közbe a szarka. Minden karácsonyra kapok valamit! Egy gyűrűt, vagy karkötőt, brosst vagy nyakláncot! Ez az én számomra a legszebb a karácsonyban.

- Na, de a beigliről se feledkezzünk meg!! – brummogta közbe a medve. Ez a legfontosabb!! Ha ez nincs, meg a többi finomság, akkor én inkább le is mondok a karácsonyról!

- Csináld úgy, mint én – vágott közbe a borz. Aludni, aludni, aludni. Ez az igazi! A karácsony nekem azt jelenti, végre kilustálkodhatom magamat.

- És inni – egészítette ki az ökör. Jókat vedelni és aludni!

A következő pillanatban azonban felordított fájdalmában, mert a mellette álldogáló szamár egy hatalmasat rúgott belé!

- Te ökör, te!! Hát már egyáltalán nem jut eszedbe a Gyermek? Nem is gondolsz rá??

Az ökör szégyenkezve hajtotta le a fejét. Azután így szólt:

- A Gyermek! Hát persze, a Kisded!! Hiszen ez a legfontosabb az egészben!

Majd odafordult a szamárhoz:

- Szerinted tudják ezt az emberek? 

 

Forrás:

Magyar Katolikus Lexikon

Wikipédia

 

Békés adventi készülődést!…

 

Előre


 

Halottak napja az a nap életünkben, amikor egyszerre gondolunk elhunyt szeretteinkre, és az idő múlásával egyre többen vannak azok, akikért imát mondunk. Szinte évente újabb pislákoló gyertya kerül a sorba. Ilyenkor kegyelettel gondozzuk halottaink sírját, mert talán tudjuk, valójában saját lelkünket gondozzuk.

Ellentmondásos, de mily igaz, hogy halottak napja az a nap, amely nem csak az elmúlásról, hanem az életről is szól. Diszharmónia ez a november eleje, mert ilyenkor élettel vannak tele halott temetőink. Hiszen országszerte láthatjuk, még van, aki gondozza a sírhantokat, még van, aki megigazítsa a félredőlt fejfát, még van, aki virágot ültessen a sírra.

Ilyenkor, az elmúlást idéző őszvégi napokon sokan térnek haza idegenből, de hányan vannak olyanok, akik csak gondolataikban járnak itthon, a szülőföldön. Szétszóródtattunk, hiszen hányan hányfelé kellene menjünk, hogy minden halottunk sírjára kerüljön egy szál virág, megannyi hozzátartozónk hantján pislákoljon egy gyertya, és valamennyi emlékhely fölött fohászunk elmondhassuk.

Fájdalmasak a temetőbeli találkozások az emlékeinkben fekete keszkenőt hordó nagymamával, a mesét olvasó nagyapóval, az idejekorán eltávozott gyerekkel, testvérrel, az életet adó édesanyával, a gondoskodó édesapával, a búcsú nélkül távozott jó baráttal, az elhunyt kedvessel. Számtalan filléres emlék felidéződik, amikor lefolyik az özvegy, a szülő, a testvér, az árva, az egyedül maradt családtag arcán a könnycsepp, felejthetetlen emlékek, amelyek valójában majd csak velünk együtt múlnak el. Egyszer eltemeti valaki ezeket a féltve őrzött kincseket, titkokat is, de tudjuk, ezek az emlékek megmaradnak a gyermek, az unoka, a dédunoka mozdulatában, mosolyában.

Halottak napja az a nap, amelyet csak méltósággal lehet megülni. Ünnepünk, amely ugyan szomorú, de összehoz rokont, ismerőst, távoli vagy közeli jó barátot. Ezt az ünnepet komolyan kell vennünk, mert egyszer majd miértünk is ég a mécses lángja, egyszer nekünk is fehér krizantémot hoznak szeretteink, egyszer értünk is szól az ima.

Az ima, mely a legdrágább ajándék, melyet elhunytjainknak még adhatunk. Imáinknak igen is van értelme. Hitünk szerint az öröklétben, a túlvilágon mindenki megkapja amit életével kiérdemelt, vannak akik jutalmat, van aki csak vezeklés után kapja meg a kiérdemelt örök nyugalmat, és van aki büntetést kap. Csak a Jó Isten irgalmában bízhatunk. Ő tudja, hogy ki mit érdemel. De mi élők, még felajánlhatjuk halottainkért a tiszta szívből jövő imáinkat. A hatalmas koszorú, és egyre jobban világító mécseseink már mit sem érnek halottainknak. Egyedül csak a mi szép érzékünkre hatnak ezek a külsőségek. Persze ez is hozzátartozik a Halottak napjához, de csak mértékkel. Ne legyen kényszeredett a temetőlátogatásunk, hanem szívből jövő.

Halottak napi imánk erőt ad nekünk ahhoz, ami még hátra van. Segít értelmes életet élni a múló jelenben.

Előre